engedd el
a tévképzetet, hogy
lehetett volna
másképp is.
31
annyi hullócsillagot pazarolhatsz rá amennyit csak akarsz
annyi virágnak tépkedheted a szirmait
annyi 11:11 kívánságod lehet
de mire lemegy a nap és
te már mindent megtettél
legbelül tudod, hogy
igazából tehetetlen vagy
és talán ez fáj a legjobban
“Szeretetemben irántad legyőzhetetlen vagyok.”
— Monori Ferenc
Sosem gondolná az ember, hogy egy átlagos februári
délelőttnek később ilyen vonzata lesz.
Reggel felkelsz, elkészülsz, mit sem sejtve arról, hogy az elkövetkező fél
évednek ez lesz a legmeghatározóbb napja. És utólag csak visszagondolsz:
megérte aznap elmenni? Ha tudom előre, hogy ez lesz, akkor elmegyek? Ha
visszacsinálhatnám, megtenném?
Ezekre a kérdésekre milliónyi embertől milliónyi választ kaphatnánk, hiszen
mindenki története különbözik. Ahogyan az enyém is. A miénk.
Csak egyet kérek tőled, ha az életben még találkozunk: Kédezd meg, mekkora űrt hagytál bennem, kérdezd meg hány csókban kerestem a tiedet, kérdezd meg hány hajnalban aludtam más ágyában, kérdezd meg hányszor láttalak más arcában. Kérdezd meg azt is, hogy te lettél-e a mérce meg azt is, hogy egy év után is fáj-e. Kérdezz meg mindent, mint ahogy régen. Esküszöm őszintén válaszolok neked. Csak kérdezz.
Egy nap elmegyek, és csak egyszer fogok visszanézni, amikor visszanézek látni fogom az arcod és te látni fogod az arcom. A tiéden egy könnycsepp folyik végig, az enyémen a közöny. És ott, akkor, majd megbánod, mert már késő lesz mindenhez.

